A 8. Zágrábi Újcirkusz fesztivál esti előadásnak hatalmas tétje volt számomra. Ez volt ugyanis a puding próbája, a teszt, hogy mindaz, amit az újbűvészetről addig olvastam és írtam, működik-e a gyakorlatban. Persze egy esetleges rossz előadás nem jelenti azt, hogy az elmélet nem ültethető át gyakorlatba, azonban az újbűvészet rengeteg kérdést vet fel, és lelkesítően hatott volna, ha olyan előadást látok, amely megfelelő válaszokat tud adni ezekre kérdésekre.
Etienne Saglio előadása ígéretesnek tűnt: az a Raphael Navarro segített a rendezésben és írásban, aki tulajdonképpen megalapította az újbűvészet mozgalmat Franciaországban, Etienne pedig ugyanabban az iskolában tanult, ahol az idén Blackpoolban világbajnokságot nyert Yann Frisch. Lássuk, hogy mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket a darab!
Az éjszaka szörnyei (Le soir des monstres) Etienne Saglio one man show-ja. A főszereplő különös éjszakai vívódását nézhetjük végig, ahogy először a tárgyak fordulnak ellene, majd ő a tárgyak ellen, legvégül (több konfliktus után) pedig kibékülnek egymással. A darab főszereplője hivatásos dróthajtogató (szakmáját igen komolyan veszi), esténként pedig király és idomár. Egyedül él, barátai nincsenek. Ám éjszaka különös társakra lel: a szobájában található tárgyakra. Az előadás a főszereplő és a tárgyak közötti konfliktusokat dolgozza fel. Először még véletlennek tűnik minden: a kötél rátekeredik a lábára, a gereblye eldől. Azonban lassan rá kell döbbennünk, hogy itt a tárgyak összeesküvéséről van szó, amikor pedig a porszívócső kukacként mászik be a színpadra, már biztosak vagyunk abban, hogy valami rendkívülinek lehetünk szemtanúja.
A darab annyiban különbözik egy hagyományos színházi előadástól, hogy itt a tárgyak tényleg életre kelnek, és tényleg a tárgyak kelnek éltere: nem színészek reprezentálják a tárgyakat, nem bábosok mozgatják őket, egyszerűen megelevenednek. Saglio idomárként működik közre, utasítja, tanítgatja őket, dicséri és bünteti. Eleinte kimondottan agresszív, ami a szereplő szempontjából nem teljesen érthető, arra azonban tökéletes, hogy meggyőzze a nézőt: ha volt is bármilyen láthatatlan felfüggesztése a csőnek eddig, miután Saglio baltával apró darabokra verte, az már biztos elszakadt. Ennek ellenére azonban mégis ugyanúgy mozog tovább…
Bár Saglio egyedül áll a színpadon, rajta kívül csak a tárgyakat látjuk a színpadon, ám ezek a tárgyak nem puszta kellékek, vagy a trükkök alanyai, hanem élettel teli, önálló akarattal rendelkező szereplői a darabnak. És ebben áll a nagy különbség a hagyományos bűvészet és az újbűvészet között: itt nem trükköket látunk egymás után, nem magyarázza el az előadó, hogy mit miért csinál, nem hajol meg, mi meg nem tapsolunk bele a műsorba. Ez valóban nem klasszikus bűvészet, abban az értelemben, hogy nem a megdöbbentés a lényeg (bár abból is bőven kijut). Inkább színdarabot látunk cselekménnyel és történettel, mégis egy szürreális világ elevenedik meg a szemünk előtt. Humor, dráma és rengeteg varázslat jellemzi, és olyan érzések, érzelmek, amelyek egy hagyományos bűvészműsorban csak a legritkább esetben kapnak helyet (szorongás, félelem, kétségbeesés, megbánás). És itt érkezünk meg az újbűvészet legnagyobb rákfenéjéhez és megoldandó problémájához, ahhoz, hogy a színház mindig a bűvészet rovására megy. Minél inkább színház, annál kevésbé bűvészet, annál inkább megmagyarázható a trükk, annál kevésbé hiteles a produkció. Ám az újbűvészet meghozza ezt az áldozatot a mondanivaló érdekében, az új mozgalom képviselőit nem zavarja, ha a néző ismeri a titkot. (De nevezhetjük-e ezt továbbra is bűvészetnek?)
Azonban Saglio mesterien oldja meg ezt a problémát, és csattanós választ as a kétkedőknek, akik szerint az újbűvészet szükségszerűen kevésbé varázslatos, mint a klasszikus. Itt annyira fantasztikusan keverednek a metódusok és hatások, hogy az ember el sem tudja képzelni, hogyan kelhet életre a porszívócső, mitől mozog a drótlabda, hogyan repülnek a madarak, a filmeket idéző hatásokról már nem is beszélve, mint pl. mikor a széken ülve szellemalakként elmosódva mozog. Nagyon finoman, apránként adagolja a csodákat, mikor azt hittük már mindent láttunk, még mindig rá tud tenni egy lapáttal. Emiatt a darab kicsit lassan indul el, ám a végén már csak kapkodjuk a fejünket. Mindezt nagyszerű világítás technikával és zenei aláfestéssel fűszerezve.
A szörnyek éjszakája szó szerint ámulatba ejtő előadás, egy teljesen más logikán alapuló bűvészettel, ami azonban ettől egy cseppet sem lesz kevésbé varázslatos, mint egy hagyományos műsor. Saglio világa beszippant, magába szív és nem ereszt, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi is szeretnénk ott állni vele a színpad közepén, a keringő drótmadarak között.
