A pesti Cotton Club Orpheum színpada adott helyet Danny Blue új önálló estjének, a Mentalistának, ami február 9-én debütált. Danny még anno a Kiválasztott című műsor győzteseként lett ismert, és azóta is ő az egyetlen „celeb-bűvész” kis hazánkban. Én azonban még sosem láttam élőben fellépni, úgyhogy izgatottan vártam, mivel lep meg a Kiválasztott.
A helyszín egy tipikus kabaré színpad, amire többé-kevésbé minden asztalról megfelelően rálátni, azonban aki balga módon álló jegyet vett, hibázott. Egyrészt, mert így az oszlopok mögül kénytelen figyelni az eseményeket, másrészt pedig, mert kuponnal olcsóbban hozzá lehetett jutni az ülőhelyhez, mint amennyibe az álló a helyszínen került. A színpad nem nagy, de a szükséges kellékek (két asztal és négy szék a háttérben) kényelmesen elférnek, Dannynek és a kiszólított nézőknek így is marad elég hely. A műsor egy és egynegyed óra hosszú (plusz a 15 perc késés), és amint a címből – valamint Danny stílusából – setjhető, csak és kizárólag mentál mutatványokat tartalmaz. Azon belül azonban széles palettát felölel a repertoár, a befolyásolástól kezdve a hazugság vizsgálaton és a gondolatolvasáson át a jóslásig. Stílusát tekintve tipikus revü műsor: aki progresszív, kísérleti műfajkeveredést vár, az bizony rossz helyre jött, de a nézőtéren szétnézve nem is látok ilyen arcokat.
A műsort felvezető konferáló hang nem csak az előadót mutatja be, de egyből feladatot is ad: arra kéri a nézőket, gondoljanak egy számra, majd aki talál a széke alatt egy papírgalacsint, álljon fel. Ekkor gördül föl a függöny, jelenik meg maga a mentalista, és veszi kezdetét a show. Rögtön, különösebb rizsázás nélkül kitalálja, milyen számokra gondoltak az álló nézők, ami örömteli, ugyanis lehetett arról olvasni korábban, hogy Danny ilyen esetekben hajlamos vaktában tippelgetni, különösebb eredmény nélkül. Ez most kimaradt, a folytatás azonban már nem ennyire szerencsés: Danny egy bank night rutintba oltott chair predictionnel próbálja bizonyítani, hogy képes tudat alatt befolyásolni az embereket, de apró hiba csúszik a számításba, és az utolsó néző azt a borítékot választja, aminek Dannynél kellett volna maradnia. Ennek ellenére ügyesen kivágja magát (már amennyiben ebből a helyzetből ügyesen ki lehet vágni magunkat), és a kicker ending sikere (amikor is kiderül, hogy a megjósolta, ki melyik székre fog ülni) helyrehozza a bakit. Ezen kívül azonban különösebb hiba nélkül megy le a műsor, csak a szériaszám kitalálásakor törik meg a lendület, amikor az utolsó pár számot az egyik néző olvassa ki a másik fejéből. Legalábbis ez lenne a terv, azonban a dolog sehogy sem akar összejönni. Miután Danny rászól, hogy „Nem tippelés lenne a játék, hanem telepátia”, még mindig akad valami zavar az erőben, és jó ideig csak a színpadon álló három figura szenvedéseit látjuk, ahogy egyikük sem érti, mi mehetett félre.
Azonban ezektől eltekintve a műsor jó, legalábbis hozza azt a szintet, amit ma Magyarországon egy néző elvárhat egy mentál előadástól. Danny megjósolja, kitalálja, ráhibáz, szóval mindent megtesz, amit a mentalista jelző ígér. Eget rengető újdonságokat ne keressünk, főként klasszikusokat láthatunk, néhány eredeti ötlettel feldobva, de ez nem probléma: a műsornak ennél nem is kell többet nyújtania. Teljesen jó műsor lenne gördülékeny és életteli előadással. Ez azonban sajnos nem ilyen. 1 óra 15 percet tesz ki a műsoridő, de még simán le lehetne faragni belőle 20 percet, anélkül, hogy egyetlen egy trükköt is kivennénk. A vontatottság ugyan nem csak az előadó hibája (a végső revealnél pl. a néző bénázik 3 percig), de ő a másik gyenge pont. Danny Blue nem hiteles, nem hiszem el neki, hogy tényleg tudta, tényleg befolyásolt és mintha ő sem hinné el. Talán egyedül a hazugság vizsgálatnál merül fel bennem némi kétség. Készületlen, nem tudja a szövegét, magyartalan mondatokat használ, néha két gondolat összeszalad. Értjük mi, hogy mire gondol, de azért rossz hallgatni. Nem sodor magával a lendülete, olyan, mintha gyakorlatlan légtornászt néznénk: azon izgulunk, hogy el ne rontsa, nem azon, hogy mit csinál. A rögtönzések visznek csak kis életet a műsorba, az apró beszólások, amelyekben felcsillan valami az igazi Danny Blue személyiségéből. És persze a nézők, akik a furcsa kérésekre furcsán reagálnak. Szimpatikus, ahogy a nézőkkel bánik, a karaktere is szerethető, de mégsem áll össze az egész, a rengeteg holtidő pedig végképp agyon vágja a show-t. Az egész est nagyon hasonlít a Kiválasztotthoz, ha valaki nem szerette azt a műsort, ezt sem fogja. Pedig a zene és a fények itt is profik, és a helyszín is hangulatos. Ha valakit érdekel a mentalizmus, annak mindenképp érdemes megnéznie az előadást, de aki többet vár, az csalódni fog.
Kiket lehet a leginkább befolyásolni? Mitől tűnnek helyesnek a megérzéseink?
Mit érzett az, akinek már olvastak a gondolataiban? Vagy mindez csak érzékcsalódás?
Nos, erről nem derül ki semmi.
