Kik azok az underground bűvészek? Azok, akik a profin bemarketingelt cool amerikai bűvészoldalak letorrentezett kártya trükkjeit és flourisheit adják elő rosszul (lévén nincs előadói múltjuk és tudásuk) kapucnis pulcsiban és tornacipőben. Nyugat majmolók, akik hasra esnek a XIX. századi trükköktől is, ha azt a T11 adja ki, és hiányzik belőlük a szakmai alázat, a régiek ismerete és tisztelete. Valószínűleg ez, vagy ehhez hasonló kép él rólunk azokban az emberekben, akik csak felületesen ismernek minket, és nem szimpatizálnak velünk.
Tényleg csak megvezetett fiatalok volnánk, akikkel elhitették, hogy ha pörgetjük a kártyát, az már bűvészet? Vagy van e mögött valamiféle ideológia is? Tényleg felületes a tudásunk, és az arroganciánk miatt nem tiszteljük a hazai mestereket? (tényleg nem tiszteljük őket?)
Jelen cikk alapötletét az adta, hogy a versenyek során az öltözködésemet mindig szóvá tették. Félre értések elkerülése végett: nem azért megyek tornacipőben és szakadt farmerben, mert nincs pénzem elegáns ruhákra, vagy nem tisztelem a közönséget. Ez koncepció, elvi kérdés. Ma már senki nem ütközik meg azon, ha a TV-ben, vagy egy koncerten lepukkant ruhában jelenik meg a fellépő. Véleményem szerint ez nem a tisztelet hiányából fakad, sokkal inkább abból a gondolatból, hogy előadóként is magamat adom, ugyanazt képviselem, mint a hétköznapi életben. És ehhez jön hozzá az, ami szerintem az egész street magic lényege is. Hogy nem válik külön az előadás a hétköznapi élettől. Aki bűvész (vagy legalábbis aki jó bűvész) az 0-24-ben bűvész. Amikor reggel felkel ugyanúgy, mint mikor 30-40, vagy akár 200 ember figyeli minden mozdulatát. Azért lépek fel szakadt farmerben és tornacipőben, kapucnis pulcsival, mert ezt hordom nap mint nap.
Látszólagos tiszteletlenségem a régiek iránt nem a szakami alázat hiányából fakad. Csak úgy érzem, hogy amit ők csináltak, az valami teljesen más, mint amit én akarok. Az én elképzelésemben nincs helye színpadnak, különleges kellékeknek, varázspálcának. Nem mondom, hogy figyeljék a kezemet, mert csalok. Csak én vagyok, meg a nézők és az a néhány tárgy, ami épp a kezem ügyébe akad. És az ebből az interakcióból fakadó különleges élmény.
Számomra a bűvészet nem szakma, és nem hobby. Életforma. És szerintem ezzel mind így vagyunk. Mi, underground bűvészek.
