Breiner Tamás Spinóza színházban látható új műsora utazás az időben: egy XX. század eleji nő életét követjük végig. A repertoárban a mentalizmus legújabb vívmányai mellett igazi klasszikus megoldásokkal és klasszikus zsánerekkel is találkozhatunk, de nem csak technikailag, történetileg is visszanyúlunk a gyökerekhez. A mentlizmus, mint műfaj ugyanis nem más, mint médiumok hagyatéka. Breiner azt a miliőt idézi meg, amelyben nem lehet eldönteni, hogy trükköket látunk, vagy a természetfölötti megnyilvánulásást, és ettől teljesen adekvát, amit csinál. S bár felsorakoztatja az összes közhelyet, amelyet mentál műsorban el lehet képzelni (gyilkosság, szerelmi szál, régi fényképek, halott idézés, rejtélyes álmok), mindez mégsem elcsépelt, inkább újszerű, egzotikus és izgalmas.
Szecessziós mintájú gobelinekkel és ódon bútorokkal berendezett szobabelső fogad az amúgy is intim hangulatú Spinóza színház színpadán. Az előttem lévő sorban hölgyek vihognak, talán így próbálják oldani a helységben tapintható feszültséget. Nem tudjuk pontosan mi fog történni, de a cím – A médium hagyatéka – azt sugallja, hogy sötét titkokról hull majd le a lepel. A fények kihunynak, és felcsendül egy női hang, aki mesélni kezd. A hatás tökéletes, így amikor az előadó, Breiner Tamás belép (pontosabban kipréseli magát a funkciójára teljesen alkalmatlan ajtón) mindannyian reménykedünk, hogy ma este talán megtörténik a csoda: olyan előadást láthatunk, amelyhez fogható itthon még nem volt!
Azonban nem. Tamás az első produkcióval rögtön visszahozza a céges rendezvények komolytalan hangulatát. Mintha a haknin nevelkedő bűvészeknek fizikai fájdalmat okozna kivetkőzniük magukból. Tornával, kéz tekeréssel kezdünk ugyanis, s bár láthatóan a jelen lévők nem ismerik az elcsépelt trükköt, az atmoszféra lerombolásán kívül nem sok hatást vált ki a mutatvány: sem előadásmódjában, sem témájában nem kapcsolódik (szerencsére) a műsor többi részéhez. Azt persze értem, hogy jó dolog rögtön az elején megszólítani, megdolgoztatni az egész közönséget, de pont egy szeánsz hangulatú mentál műsornál adódna erre ezernyi jobb lehetőség.
Ám nincs veszve semmi: a megfelelő aláfestő zene megválasztásának köszönhetően a tornamutatvány után sikerül visszarázódunk a „rendes” (paranormális?) kerékvágásba. Történet következik egy álomról, amely a nézők fejében valósággá válik, majd az előadó összeköti két ember elméjét, kitalálja a néző téren ülők születési évszámait, elhunyt szeretteik nevét, és még a saját testi épségét is kockára teszi. A színpadon minden megtörténik, ami egy mentalista esten meg szokott történni, azonban ez most mégis más. Breiner szeretne elröpíteni minket egy régi korba, egy csodákkal, misztikummal teli világba, ahol van élet a halál után, és kapcsolatba léphetünk a holtakkal. És ez hatalmas dolog, mert végre akar valamit a nézőktől, van egy cél, egy gondolat, ami belső koherenciát ad a mutatványok sorozatának, amitől érzem, hogy az egész műsor tart valahová, és a végén vár rám valami! A mutatványok inkább visszafogottak, mint hatásvadászok, de a „gyengébb” hatások nem az ügyetlenség vagy a hozzá nem értés eredményei, hanem a művészi szándéké. Vannak igazán finom és elegáns megoldások, például ahogy eléri, hogy régi ismerősként tekintsünk a médiumra, akit mégis akkor látunk életünkben először. Célja nem az, hogy ámulatba ejtsen, hanem, hogy elbizonytalanítson. Valódi-e az, amit látunk? Igazi áttörés ez, hiszen ilyen tematikus műsort hazai előadótól még sosem láthattunk! Sajnos azonban bátortalan, nem hisz eléggé a saját műsorában, időről időre kiesik a szerepéből, és ezzel minket is kizökkent. A sztori, ami köré felépítette a műsort, igen lassan csordogál előre, a trükkök nagy része nem erre a szálra van felfűzve (vagy csak nagyon lazán), pedig visszatérő motívumokkal, erősebb önreferenciával sokat lehetett volna dobni a produkción.
Végül elérkezik a finálé, a szellem idézés, és néhány pillanatig tényleg úgy érzem, mintha igazi szeánszon ülnék. Miért nem történik semmi? Valami nem sikerült? Nincs jelen a szellem? Vagy már jelen van, csak vár valamire? Aztán történik valami fura, megmagyarázhatatlan, majd Tamás felteszi A kérdést… és vége. Egy ideig még várunk, hátha kapunk valami magyarázatot, de nem. Nincs tanulság, nincs üzenet, nem derül ki semmi. Breiner nem visz végig minket a megkezdett úton, hanem valahol a vége felé letesz és otthagy. Megijedt? Megunta? Zavartan nézünk körbe, fogalmunk sincs, hogy mi történhetett. Ez a kétely és zavar azonban nem az a kétely és zavar, amit el szeretett volna érni. Én, személy szerint, szeretem azokat a történeteket, amelyek a lebegőben lógva hagynak, amelyek bennem fejeződnek be, amelyeken hosszasan gondolkodhatok a következő napokban. De a Médium hagyatéka – bár a szándék nyilván ez volt – sajnos nem ilyen. Inkább összecsapott és kidolgozatlan, mint rejtélyes és misztikus. Nagy kár érte, mert Breiner Tamás estje végre túlmutat a felszínes „nézzétek mit tudok” mentalista esteken, és elkezdte karcolgatni a műfaj igazi mélységeit. Olyan talajra tévedt, ahol előtte magyar mentalista még nem járt, de mintha ettől meg is ijedt volna: ott torpant meg, ahol kezdett érdekessé válni a dolog. Nagyon remélem, hogy a műsor hosszú időt megél majd, fejlődik, és Breiner végig megy az úton, amelyen most az első lépéseket megtette. És akkor kiderül, hogy mit tartalmaz a médium hagyatéka.
