Kis csúszással, azonban egyetemista szemmel nézve még mindig korán, fél 11-kor vette kezdetét a 8. Horvát Újcirkusz Fesztivál újbűvészettel foglakozó konferenciája. Az esemény egy művész kávézó tágas konferencia termében került megrendezésre, megnyugtató módon kevés résztvevővel. Azért tartom megnyugtatóak, mert nálunk itthon az újcirkusznak sincs nagy rajongótábora (mármint a művelők körében), rosszul éreztem volna tehát magam, ha itt 50-70 ember eljön egy újbűvészetről szóló előadásra. Szerencsére azonban (az előadókat nem számolva) csak tizennégyen ültünk a teremben kezdéskor, és bűvész (rajtam és az előadókon kívül) nemigen akadt köztük. Az előadások angolul folytak, de ez a horvátoknak nem okozott gondot.
Négy előadást láthatott az, aki végig ülte a konferenciát: John-Paul Zaccarini (UK), Kurt Demey (Belgium), Axel Adlercreutz (Svédország) és Juan Esteban Varela (Chile) beszélt a bűvészetről és a vele való viszonyáról.
John-Paul Zaccarini előadása ígéretesnek tűnt (Why so many jugglers start out as a magician), ám hamar tisztázta, hogy „ez csak egy hangzatos cím, nem erről fogok beszélni!” Ettől függetlenül érdekes kérdéseket vetett fel. Épp a PhD-jét csinálja „pszichoanalízis és cirkusz” témában, és azt kutatja, hogy a különböző kunsztok és trükkök, amiket a cirkuszosok csinálnak, hogyan eredeztethető az ő pszichéjükből (pszichológiai refelxió a saját munkánkra), amelytől azt reméli, hogy segíti a művészeket az alkotásban. Elmélete szerint a cirkuszt, a bűvészt és a komikust az kapcsolja össze, hogy ezeknél a műfajoknál egyértelműen látszik, ha az előadó ront, és ez a kiélezett helyzet folyamatosan feszültség alatt tartja a nézőt és az előadót is (de miért jó ez pszichésen az előadónak?). Ezen kívül beszélt a trükk nézőre gyakorolt fizikai hatásáról (meglepettség, ijedtség), a hibázásról, és a hiba kontrollálásáról, valamint az önfeltárás szükségességéről. Legérdekesebb gondolatának azonban azt találtam, amit egyfajta támadásnak is érezhetünk az újcirkusz ellen, miszerint a sztoris cirkusz előadás olyan, mint a sztoris pornó. Megjelenik a vízvezeték szerelő, és elkezdi szerelni azt a rohadt vezetéket, miközben mi tűkön ülve várjuk, hogy ledobják a ruhájukat, és végre reszelni kezdjenek. Ehhez hasonlít az, ha a színpadon megjelenik egy takarító, aki talál néhány zsonglőrlabdát, és zsonglőrözni kezd vele. Minek a sztori, ha mindneki a trükkre kíváncsi? Hogy ezzel azt akarja-e mondani, hogy az egész újcirkusz értelmetlen, azt nem tudtam tőle megkérdezni, mert sajnos a konferencia szünetében eltűnt.
Kurt Demey volt a következő előadó, őt vártam leginkább, hiszen mentalista, ő tűnt tehát a leginkább szakmába vágónak. Annyit tudtam róla, hogy utcai előadásokat tart, valamint dolgozott Ian Smith-szel, aki a mentorom volt Glasgowban. Arról beszélt, hogy mit is jelent számár a mentalizmus („A mentalizmus a hazugság művészete, ahol a néző nem tudhatja, hogy mit hihet el a mentalistának, és mit nem”), és miért érdekes ezt utcai performanszokban használni. Sajnos nem sikerült teljes képet kapnom arról, hogyan néz ki egy műsora, de ő már John-Paullal ellentétben mutatott trükköt. Bár nem sikerült túl jól az előadás, egy hands free kurotzuke rutint láthattunk, 5 gesztenyét (!) osztanak szét a nézők egymás között, és aki baránt kap, annak hazudnia kell, az egyetlen fehéret húzó pedig igazat mond. Azoban nem csak a fehéret találta meg, hanem kiderült, hogy minden gesztenyén van egy-egy felirat, és azokat is kitalálta, hogy kinél melyik van. Ezenkívül egy trükköt el is árult (megjósolta, hogy három dolog közül melyiket választja a néző), és mesélt a saját munkáiról, arról, hogy nála sosem a mentalizmuson van a hangsúly, az csak extra, olyan, mint a sorköz, mikor a sorok között olvasunk. Egy plusz, ami hozzáadódik az eredeti tartalomhoz. Ha tehát az újbűvészet nagy dilemmáját nézzük (miszerint a színház és a bűvészet kioltják egymást) akkor Demeynél a színház az erősebb.
Érdekesség, hogy itt sem menekültünk meg az önjelölt zseniktől, egy úr ugyanis a kérdések feltevésekor arról kezdett beszélni, hogy a politikusok és cégvezetők mind mentalisták, akik manipulálnak minket, és demokrácia nélkül elveszünk… Ettől egy kicsit úgy éreztem magam, mintha a Corodinin ülnék (csak itt ezt az ürgét lelőtték, nem engedték a színpadra szavalni).
Axel Adlercreutz Creating New Magic előadása következett a szünet után, aki egy egész műsort előadott, zenére. De nem is akármilyen műsort! Egyetlen egy trükk sem volt benne, ellenben jól nézett ki, és ezzel meg is adta a megfelelő felütést, az előadása ugyanis arról szólt, hogy bűvészet-e az újbűvészet? Az agy működéséről mesélt, hogy hogyan és miért keletkezik az illúzió, és, hogy az agy akkor is átéli az illúzióval járó különös érzést, ha amúgy össze tudjuk rakni a képet, és tudjuk mi történik (vagyis nincs trükk). Saját és barátai munkáiból hozott példákat (rengeteg videót), a konklúziója pedig az volt, hogy az újbűvészetben nem kell feltétlenül átverni a nézőt, mert nem a varázslat élményén van a hangsúly, hanem a látványon. Emiatt nála az újbűvészet inkább mozgásszínházos irányba tolódik.
Juan Esteban Varela azzal hívta fel magára a szakma figyelmét, hogy olyan műsort készített, ami vakonka szól, és a látok is csak teljes sötétségben „nézhetik” meg. Az előadása során arról beszélt, hogy hogyan jutott el addig az ötletig, hogy vakoknak bűvészkedjen, és hogyan oldotta meg ezt a látszólag lehetetlennek tűnő feladatot. Különösen szimpatikus volt számomra, mert sok olyan kérdést vetett fel, amely engem is foglalkoztat. Pl. miért nem tartják Chiléban a bűvészetet kulturális tevékenységnek? Bűvész vagyok-e akkor is, ha épp nem tudok trükköt bemutatni, mert nincs nálam semmilyen eszköz? Milyen trükköket lehet bemutatni eszköz nélkül? Miért maradt ki a bűvészet a művészetek legújabb irányzataiból? Mit lehet tenni, hogy a nézők ne azt mondják „nagyon ügyes vagy!”, hanem azt „ez varázslat!”? Juan Estebanról azt érdemes amúgy tudni, hogy Tamariz tanítványa, és a „hands free” rádiós trükköktől indulva jutott el a vak bűvészet gondolatáig. Azonban nem csak ebben hatott rá Tamariz, hanem egész gondolkodásában is, emiatt számára a legfontosabb, hogy a trükk megmagyarázhatatlan legyen, és a néző átélje a csodát, nála tehát az újbűvészetben a bűvészet sokkal fontosabb, mint a színház.
Ezzel véget ért a konferencia, ami jobb volt, mint vártam. Ha valakinek felkeltette az érdeklődését bármelyik előadás is, érdemes rákeresni az előadók neveire, és megnézni a kapcsolódó videókat!
