Színházban ülünk, számozott székeken, a teltházas nézőtéren szinte moccanni sem lehet.  A fények kialszanak, a zene megszólal: két felvonásos, másfél órás mentál műsor elé nézünk, ahol az előadó a jövőbe lát, és gondolatot olvas. Ezek alapján azt is hihetnénk, hogy Derren Brown legújabb műsorán ülök London patináns színházában, ám nem. Bencissimo második one man showját nézzük a Bűvész Színházban.

Kovács Bence, alias Bencissimo sajátos, leginkább „kontár dilettánsnak” tűnő stílusának feltűnésekor hamar híre ment bűvész berkekben. „Bence? Jaaaj, neee!” – ez volt az általános reakció vele kapcsolatban. Aztán eltelt néhány év, és áldozatkész munkájának és erőfeszítéseinek hála az ismertséget egyre nagyobb elismertség váltotta fel. Kiderült, hogy igényes, tettre kész, elhivatott, és szót ért a fiatal generációval (mások azt díjazzák benne, hogy tudja kezelni az E-bayt. Kinek a pap, kinek a papné…) Ezzel párhuzamosan szakmailag is rohamosan fejlődött, bár ezt jól leplezte. A Corodini Kupa rendezésében és a klubélet fellendítésében elévülhetetlen érdemei vannak, de láthatóan nehezen szabadul a „Tesco gazdaságos” címkétől, amelyet anno magára ragasztott. Idén profilt váltott, és úgy döntött, vasalódeszkás gyerekbűvészből átalakul felnőttekhez szóló mentalistává. Ennek a folyamatnak egyik állomása az Elemental, a második önálló Bencissimó est, amit a Bűvész Színházban tart.

Bencének van egy sajátos karaktere, amit talán úgy lehetne leírni, hogy a „szerencsétlen kontár.” A figura szórakoztató, és maximálisan tud vele azonosulni, jól is áll neki. Ez a stílus nagyon kényelmes, hiszen nem kellenek hozzá nagy előadói kvalitások, mivel minden egyes baki és bizonytalanság hozzá ad a műsorhoz, nem pedig elvesz belőle (pl. mikor kiszól a technikusnak, hogy „nem ez a zene!”). Bence egy percig sem veszi komolyan magát, és amit csinál, az egész műsort áthatja egy kellemes önirónia. Ettől lesz a műsornak egy „meta szintje”, folyamatosan kikacsint a nézőre: ezek csak ügyes trükkök, semmi több. Ez vicces és szórakoztató, de közben elvész a misztikum, a rejtély. Ő komikus mentálnak nevezi a stílust, de ahhoz nem eléggé vicces: én öniróniuks mentálnak hívnám, ha lenne ilyen. Ez a stílus eleve behatárolja a lehetőségeket, Bence azonban nem esik abba a hibába, hogy sokat akar markolni: keveset vállal, de azt a keveset hozza is.

A műsor alapkoncepciója, és fő vezérfonala az, hogy Bence demonstrálja, mit szoktak a mentalisták demonstrálni. Ennek megfelelően a repertoárban csak mentál mutatványok szerepelnek, szűk területről (gondolatolvasás és jóslás) de gondosan válogatva. Az összeállításba csak egy hiba csúszott, az igazán nagy dobás, a katartikus finálé hiányzik a műsor végéről, a csúcspont a szünet előtti utolsó szám. Durva szerkesztési hiba, a trükkök azonban sorra sikerülnek, és ha csak ennyit várnunk egy önálló esttől, nincs is probléma: élvezhető, gördülékeny az egész, bár érezhető a kiforratlanság. Az amatőr hangulatot azonban nem csak ez okozza, hanem két másik tényező. Az egyik Bence sufnituning stílusa (a kellékek nagy részét ő maga készíti, általában kartonpapírból és celluxból). Ez teljesen szándékos, és szoros összhangban áll a már korábban említett szerencsétlen, "talán sikerül" karakterrel, így az eredmény kongruens lesz, csak ugye kizár mindenféle professzionalitást. Ezzel a világon semmi baj nincs, de jelenleg még nem annyira markáns, hogy érezzük a szándékoltságot, és nem igazán használja ki az ebben rejlő lehetőségeket. Pedig lenne, mert Bence úgy ront, mint senki más, neki tényleg teljesen elhisszük, hogy már rögtön az elején besült. A másik tényező, hogy a nézőtéren szinte kivétel nélkül családtagok és ismerősök ülnek. Bence kapásból le is tegez mindenkit, és őszintén meglepődik, amikor kiderül valakiről, hogy nem ismeri. Emiatt az egész előadás oldott, a családias hangulatot pedig fokozza, amikor kiderül, hogy azért vagyunk ma itt, hogy Bencissimo feleségét felköszöntsük. Neki ugyanis aznap van a születésnapja, melynek alkalmából még egy csokor rózsát is kap a műsorban.

Mindent összevetve jól is szórakozott az, aki ellátogatott az Elementál első előadására, de gyorsan hozzá tenném azt is: senki nem vett zsákba macskát. Majdnem minden néző találkozott már korábban Bencével, tudta, mire számíthat. Kicsit olyan érzésem van, mint mikor esküvőn megkérik a sógort, hogy szórakoztassa kicsit a násznépet, és valójában erről is van szó: ez egy családi buli, ahol felköszöntjük Bence feleségét. Záproznak a belsős poénok: ki hogy mosogat, ki milyen szerencsés. De ez az összekacsintás csak ezzel a közönséggel működik. Érezhetően Bence felé lejt a hazai pálya, nincs nehéz dolga, és haza is hozza a 3 pontot. Nagy kérdés, hogy mit tudna kezdeni igazi közönséggel. Arról nem is beszélve, hogy mindezért a családi összejövetelért 1800-2500 Forintot kér, ennyi pénzért pedig már egy igazi színházban is megnézhetek egy igazi előadást.